Just another KezdiBlog.com weblog
…egy olyan estét, ahol nem vagyok egyedül, ahol felajánlják, hogy velem lennének. ahol egy kicsit elengedhetem magam, ahol nem kell félnem… önmagamtól.
magamtól félek. félek érezni. félek együtt lenni valakivel. félek egyedül lenni.
mégsem teszek semmit ellene. csak nézem, hogy mások mosolyognak, boldogok.
mindig rá kell jönnöm, ha egy olyan döntést hozok, amit NEM szeretnék, hogy amúgy meg jól döntök, csak én az a típusú ember vagyok, aki szívvel él az agya helyett. és megint egy elfuserált este, pillanat után döntöttem, leírtam, elküldtem, fájt, éreztem és most meg valami lehetetlen melankólia szállt rám, amit nem értek miért van… pedig boldognak kellene lennem, fut a szekér! 
lesz lakásom. most már olyan közel állok a saját kuckó megteremtéséhez, amilyen közel még soha életemben nem voltam. egy napig feldobott, majd mélybe taszított az elfuserált döntésem. még pár hivatali bokszolás szükséges, pár aláírás, millió papírra és talán már 2 hét múlva az új lakásban fogom tölteni első, átbőgött éjszakámat (a boldogságtól).
lesz hagyatékom. immár mindjárt 1 év után túlleszek a családi viszályon is. örülnöm kellene, emlékezni, sírni, hogy elvesztettem édesanyámat, de beárnyékolja a bút ez a családi marakodás. sokat kellett engednem, de nem érdekeltek a részletek, nekem ez fájdalom, nem forintok.
szóval minden pozitív irányban halad. majdnem.
márcsak a mosoly maradt, ami kicsit erőltetett - hogy ne látszét kívül - de eljön a pillanat, amikor valós lesz az is és tényleg minden (majdnem nélkül) rendben lesz az életemben. addig meg kitartok és blogolok, akár egy jó pszichológusnak…
hetek óta nem alszom jól, mert nem jó a lelkem. későig fent vagyok, korán kelek - mert, ha nem tenném, akkor meg ezért érezném magam rosszul, hogy nem teszek meg ennyit a változásért. pedig csak be kellene látnom, hogy ahogy telik-múlik az idő, vannak és lesznek változások. ahogy múlnak az évek, a szoknyák is egyre hosszabbak lesznek, a ruhák egyre konzervatívabbak. egy dolog nem változik csupán: a türelem azok iránt, akik fontosak nekem. pedig sokan nem is érdemlik meg. nem tisztelnek, mégis én türelmes vagyok velük.
nehéz dolog “felettesnek” lenni. pláne olvasni az asszisztens mobiljában egy “köszönöm a segítségedet” üzenetre lehetséges válaszként, hogy: “szívesen, rohadj meg!” mikor mindent megteszel nekik, mikor mindent kiharcolsz értük, akkor ez a hála.
néha nem értem, mit keresek itt…
egyszerűen elgondolkodtat, hogy a mai fiatalság mennyivel másabb, mint én. mindig keresem az okát annak, hogy miért van szakadéknyi különbség köztük és köztem. amikor én is tinédzser voltam - na most sem vagyok még a második fiatalkoromban - valahogy az ÉLET-be való első bizonytalan lépések is biztosabbak voltak, mint a mai fiatalok ugrásai, akár. minden problémát jelent nekik. probléma, ha dolgozni kell, probléma, ha beszélni kell másokkal, probléma, ha maradni kell akár csak 5 percet is - utálom, ha startra készen szinte puskagolyóként röppennek ki a munkahelyükről 10 másodperccel később, ahogyan a munkaidő lejárt… -, probléma, ha nem olyan hangnemben szólsz oda, ahogy elvárná, ha nem kérsz bocsánatot, minden egyes morgás (teszem hozzá jogos) után, ha nem köszönsz meg mindent, talán még azt is, hogy a fizetéséért befáradt dolgozni. nincs felelősségérzetük, komoly, gondolkodást igénylő feladatokat csak úgy lehet nekik adni, hogy utána a-tól z-ig mindent egyenként átnézel, mert, ha bízol benne, hogy jó lesz, csalódni fogsz. DE elvárják, hogy akkor mehessenek szabadságra, ha éppen kedvük tartja, hogy harcolj ki minden lehetséges pluszt számukra, amit át kell verni a feletteseiden. mi a hála? állandó morgás, rosszindulatúság, pletyka a hátad mögött, állandó pofavágás.
ezek a mai fiatalok, 2008-ban.
elszomorító.
diónyi nagyságú cseppekben szakadt az eső, amikor kiléptem az ajtón édesapámtól kapott XXL-es méretű fanyelű esernyőmmel. kezemben szorongattam az újonan megszerzett bambusz táskámat és serény léptekkel botladoztam immár nedvesen csúszkáló magassarkú fapapucsomban. szeretem az esőt. következő pillanatban a szívem szakadt meg, amikor homeless papírkartonokkal teli kocsit tolt maga előtt a kétsávos út szélén, szakadó esőben, fecskealsónadrágban, teljesen elázott hosszú-ujjú kardigánfelsőben, valaha még bakancsnak nevezett cipőfűző célküli cipőben, ami a nedvességtől már nagyon nehéz lehetett, így minden lépés kész gyötrelem volt, hiszen tolni kellett a szekeret, de a cipőt sem hagyhatta el. testi fogyatékos volt - a jobb térde nem úgy állt, ahogy azt a jó Isten egy egészséges embernek megteremtette.
a szívem szakadt meg, hogy milyen szörnyű lehet neki. az autók dudáltak, persze a sok dudanyomó a kocsiban elrejtőzve hősködött a szakadó esőben, bosszakodva, hogy miért kell indexelve kikerülni egy homelesst, de ha komolyabban belegondoltak volna abba, hogy az a homeless is egy ember, akár mi is lehetnénk, csak nekünk szerencsénk van, talán nem zengett volna a tér a dudazajtól. kicsit szégyeltem magam, hogy én meg bambusztáskával, esernyővel, fapapucsban billegve igyekeztem elérni a biztonságot nyújtó autómat, hogy hazamenjek a fedél alá.
emberek vagyunk. esendőek. ki szerencsésebb, ki kevésbé. mindenesetre minden reggel, a rakpart szélén, kartondobozok alatt lakó szegény embereket ha milliomos lennék, segíteném.
már csak egy lottó 5-ös kell hozzá. a szándék megvan.
Nagy elhatározásoknak immár vége, megint itt - ott vagyok, pedig nem lenne szabad, de mégis a lét-elem az az, hogy írni, gondolni, érezni és írni.
Miért is ne?
Welcome to KezdiBlog.com. This is your first post. Edit or delete it, then start blogging!
WPMU Theme pack by WPMU-DEV.